Gyula Julius Sebő

Unternehmer, Erfinder – Gründer der Marke Julius-K9®, Schriftsteller, Musiker

Facebook
RSS

Szerző: Szűcs Ádám

Azt hiszem, ezzel a poszttal nem leszek túl népszerű. Magam előtt sem vagyok népszerű vele. A Notre Dame csodálatos épület, és azt, hogy a kigyulladása ilyen mértékű megilletődöttséget vált ki mindenkiből, nagy részben ennek az alkotásnak a bámulatos voltában keresendő. Persze, átszivárgott a popkultúrába, Victor Hugonak köszönhetően már a 19. században, így aztán nemcsak mi, de felmenőink hosszú sora érzett erős érzelmeket a katedrális iránt akkor is, ha történetesen soha nem is látta.

Aztán olvasom, hogy: a leégett tetőszerkezethez viszont a hírek szerint nincsenek kellően nagy fák Franciaországban, sőt Európában sem biztos, hogy vannak.

A bennünk élő kultúrlény persze ilyenkor ordít, hogy akkor keressetek máshol! Keressetek tovább! Ennek a gyönyörű épületnek újra élnie kell, oda akarom vinni a gyerekeimet, ez a templom mindannyiunké, a kutúránk része, és így tovább.

Hogy miért nincs kellően nagy fa Franciaországban a művelethez? Természetesen nem azért, mert a francia fák összementek, hanem azért, mert a fákat kivágták. Ez a folyamat nem újkeletű, évezredek óta tart, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy az utóbbi évtizedek esztelensége ment az európai erdők rovására. Pár ezer éve például még Európa nagy része érintetlen erdő volt, amit nagyjából 1900 környékére irtottak ki teljesen. Onnantól, de főleg a második világháborút követően drasztikusan nőtt az európai erdők száma, 100 év alatt a harmadával. Itt lehet látni érdekes ábrákat erről.

A mai erdőterületeknek azonban mindössze négy százaléka érintetlen vadon, a többi telepített, kevesebb faj, kisebb biodiverzitás és így tovább. Az utolsó megmaradt nagy szigetek Romániában és Lengyelországban vannak, előbbiben Európa összes érintetlen erdejének 65%-a található. Nagyobb baj, hogy ezek a megmaradt “őserdők” szintén veszélyeztetve vannak, és büntetéssel lehet csak tenni, fenyegetni a fűrészelés ellen az EU részéről. Mondjuk az illegális kivágás ellen, ami az összes kivágás feléért tehető felelőssé például Romániában, még azzal se.

Persze nem teljesen igazságos ez a fenyegetés, hiszen nem az utolsó falatnál kellene rájönni, hogy elfogyott az ebéd. De hát most van ugye pánik.

És pont egy érintetlen vadonban lehetne keresni fát az újjáépítéshez, hiszen kevés helyen foglalkoznak mammut-fák sokszázéves nevelésével egy hasonlóan monumentális építkezéshez. És még ha foglalkoznak, akkor is: a második világháború nem volt olyan régen, hogy egy fa akkorára nőjön, amekkorára kell. A Notre Dame tetőszerkezetéhez a fákat nagyjából 1160 körül vágták ki, a szakértők szerint a gerendázathoz mintegy 13 ezer fát kellett feldolgozni. Most ugyanez lenne a feladat, ha kell, a Föld alól, vagy a harmadik világból előásva a fákat.

Mondanom sem kell, mennyire nem rímelne ez a tett ahhoz a részben épp az erdők eltűnésével okolható természeti kataklizmához, ami ránk vár. Úgyhogy nem csoda, ha sorban születnek a mémek, amik felhívják a figyelmet: van még nekünk eltűnő szépségünk, a Notre Dame-nál is szebb, és azt senki nem védi, vagyis nem elegen, és nem akkora svunggal, mint kellene.

Úgy szólnak most a harsonák a Notre Dame mellett, hogy “mutassuk meg újra az emberiség, az emberiesség, az összefogás nagyságát. Bizonyítsuk be, milyen nagy tettekre vagyunk képesek!”. És így tovább. Jó kis harsonák, nekem tetszenek. Úgy összedoboltaktöbb mint egymilliárd dollárt, mint a semmi. De nem szeretnék abba a hibába esni, mint sokan, nem akarok demagóg lenni, hogy meglátok egymilliárd dollárt, és máris jobb dolgokra akarom költeni, mint épp teszik. Tudok több olyan cégről, aminek több százmilliárd dolláros készpénze csücsül a bankban. Mégsem követelem tőlük, hogy tegyenek többet, mint hogy néha kiadnak egy sajtóközelményt, meg megdobnak egy szervezetet pár millióval.

Én mást mondok.

Egy katedrális, az könnyű. Ki kell vágni 13 ezer fát, beletenni sok mérnöki és szakértői munkaórát, sok évig építeni, aztán átadni. Vállalható sikerkockázatú projekt, időben is átlátható mindenkinek.

Persze lehet, hogy a tetőt meg lehetne építeni másból is. Ettől nyilván a művészettörténészek nyelik most félre az almát. Én egyetértek velük: vagy Notre Dame, vagy semmi! Úgyhogy mondok egy durvát: szerintem legyen – egyelőre – semmi. Nem kéne megépíteni most a Notre Dame tetejét, csak amennyire a stabilizálás miatt szükséges, el is mondom, miért.

Mi lenne, ha hozzá sem nyúlnánk a Notre Dame-hoz?

Egy ilyen épület olyan műalkotás, mint egy szobor: jelentése van. A Notre Dame a 12. és 14. század között, amíg építették, azt jelentette: az Isten hatalmas. Még a szót is beléd fojtja. Az egyház pedig az ő hírnöke. Mit jelentene ugyanez a műalkotás ma? Annyit, hogy “nem hagyjuk, hogy a 12. századi üzenetet eltöröljék, meg kell őriznünk az akkori emberek üzenetét, alkotását, mert ez a kultúránk alapja.” Mondok egy másik üzenetet, ami a mára rímel. Az üzenet ez: “eddig tartott a bolygónk kihasználása”. Elfogynak az erdőink. Abbahagyjuk a látszattevékenységeket, a marketinges szívószálmentes napokat, PET-palackos ásványvizekkel megtámogatott konferenciákat a természetvédelem mellett, és végre beleharapunk a saját húsunkba.

Nincs többé Notre Dame, és nem tudjuk jó szívvel megépíteni, mert elbasztuk.

Hallja meg mindenki, aki sír, és aki sírva vágja épp az utolsó őserdőket, hogy ennyi volt. Meg tudnánk csinálni, még találunk a bolygón 13 ezer megfelelő fát, de bassza meg, nem fogunk. És nem fogunk acéltetőt sem hegeszteni, mert inkább ne legyen semmi.

Az új szobrunk, ami kifejezi a 21. század üzenetét, a Semmi.

Anyagában, formájában és mondanivalójában is szépen rímel a korra, és a kort legjobban foglalkoztató kérdésekre. A Nagy Istentől eljutottunk ide, amikor a hiánnyal kellene megbarátkoznunk.

Hogy ez fáj? Igen. De semmi ahhoz képest, hogy mennyire fog nemsokára fájni a puszta létezés, ha így mennek tovább a dolgok. Néhány évtized, és a Notre Dame tragédiáját elsöprik a mindennapi szükségletek. Azelőtt viszont, ha már találtunk egy ilyen közszeretetnek örvendő, szimbolikus, ámde leégett épületet, amire mindannyian egyszerre tekintünk, és nyújtjuk oda segítő kezünket, használjuk ki. Lépjen el a leégett épület a segítő kezek elől, és mutasson rá egy új célra, a saját újraépítése helyett.

Mondjuk azt, hogy megépítjük együtt a Notre Dame-ot, 100 év múlva. De addig is elindítunk egy száz éves projektet, amiben vállaljuk, hogy megnőnek azok a fák, és mi végignézzük, ahogy nőnek. És ezt az egyszerűnek látszó célt, annak minden komplikációjával és kihívásával együtt közösen vállaljuk. Nem a facsemeték ültetése lesz a nehéz, nem arra kell összedobni a pénzt. Hanem arra, hogy utána 100 évig életben maradjunk mellettük anélkül, hogy pénzt csinálnánk belőlük.

Érdekes, hogy ez a poszt mennyire bennem él már napok óta, de a gondolat, hogy megírjam, mindig megrémisztett. Arra gondoltam, hogy vannak gondolatok, amiket nem kell leírni, el lehet játszani velük, de csendben, hisz ez mégiscsak a Notre Dame. Sok idő kellett, míg rájöttem, hogy ez a belső ellenállás egy nagyon mélyen bennem lévő hit, tanítás, miszerint nincs nagyobb érték a múltunk és a kultúránk emlékeinek megőrzésénél. Észre kellett vennem azt, hogy ez akármilyen mélyen gyökerezik, mégiscsak egy tan, és ugyanúgy meg lehet kérdőjelezni, ahogy bármit. Így megtettem, mert szerintem itt az ideje a mélyen ülő gyökerek megmozgatásának.

FORRÁS >>>


Aphrodite II. – ö

A szellemi tulajdont érintő bűncselekményekkel szembeni összehangolt koalíció (IPC³) és ...

Die Fälscher: Milli

Reportern des NDR und der „Zeit“ ist es gelungen, den Weg eines ...

Amazon’s mystery d

The short-eared dog (Atelocynus microtis) was first spotted in the rainforest in ...

Kutyával a nagyvár

A sok városi kutyatartó számára mindennapos, hogy buszoktól és villamosoktól ...

A magyar termék, am

Szerző: Jandó Zoltán Egy magyar házaspár valamivel több mint 20 évvel ezelőtt ...